A Stratocaster testforma az 1954-es megjelenése után elképesztő gyorsasággal vált a gitárgyártás egyik egyetemes sztenderdjévé. Gyártók tucatjai – a megfizethetőbb kategóriát képviselő Ibaneztől vagy Tokaitól kezdve a méregdrága, prémium hangszereket építő Suhr, Xotic vagy Tom Anderson márkákig – mind elkészítették a maguk „Strat-értelmezését”. Tették ezt annak ellenére, hogy a hagyományos Fender konstrukciónak megvannak a maga jól ismert, klasszikus hiányosságai: a vintage, hatcsavaros tremolórendszer hajlamos a hangolás elengedésére, a 21 bundos, domborúbb fogólap korlátozza a gyors szólójátékot, nem esik kézre a pickup kapcsoló, és a három single coil pickup nem támogatja a keményebb hangzású ritmusjátékot. Erre reagálva a konkurencia a maga módján küszöbölte ki a hibákat: ergonomikusabb nyakillesztéssel, laposabb fogólappal, 24 bunddal és satus Floyd Rose hídakkal, két humbucker pickuppal szerelték fel a hangszereket. Így született meg a ’80-as években az úgynevezett Superstrat kategória, amelynek legmeghatározóbb úttörői Amerikában Charvel és a Jackson, Japánban az Ibanez és az ESP márkák voltak. A történet pikantériája, hogy a Fender idővel hangszergyártói óriássá nőtte ki magát, és később többet is felvásárolt saját konkurensei közül, így ma már a Fender tulajdonában van a Jackson, a Charvel, sőt az EVH (Eddie Van Halen) márka is – vagyis az óriáscég jelenleg saját maga is profitál a Stratocaster tökéletesített verzióiból.
A versenytársak persze soha nem álcázták Fendernek a termékeiket, és eszük ágában sem volt hamisítani. Minden ilyen gitár testén és fején a saját márkajelzések (Ibanez, Suhr, PRS, stb.) szerepelnek, és ha már a gitár feje: a különböző gyártók szándékosan, markánsan eltérő fejformákat terveztek, ami a mai napig vizuálisan is azonnal egyértelművé teszi a vásárló számára, hogy melyik cég hangszerét tartja a kezében. Érdekesség, hogy maga a zseniális alkotó, Leo Fender sem maradt élete végéig a saját nevét viselő vállalatnál. Miután 1965-ben egészségügyi okokból eladta a céget a CBS médiakonglomerátumnak, hamarosan csalódott a multi irányítási módszereiben és a minőség romlásában, ezért szakított velük. Később új, saját vállalkozásokat alapított: előbb a Music Man, majd 1979-ben a G&L Musical Instruments céget (a név a George Fullerton és Leo kezdőbetűkből ered). Utóbbinál Leo Fender egészen 1991-es haláláig dolgozott, és itt hozta létre azokat a modelleket (mint a G&L Legacy), amelyeket ő maga a klasszikus Stratocaster valódi, modernizált és továbbfejlesztett utódainak tekintett.
Nem a Fender az első, amely megpróbált jogi eszközökkel gátat szabni a formamásolásnak: a nagy rivális Gibson cégnek a múltban már komoly szellemi tulajdonjogi harcai voltak a Les Paul formát engedély nélkül gyártó konkurensekkel (például a híres PRS-per a kétezres évek elején). Azok az erőfeszítések azonban végül nem vezettek átütő sikerre, mivel a Gibson jellemzően védjegyjogi alapon támadott, és a bíróságok úgy ítélték meg, hogy a vásárlók a különböző fejformák és márkajelzések miatt nem tévesztik össze a gitárokat. A Fender valószínűleg tanulva a Gibson kudarcaiból keresett más jogalapot, és a védjegy helyett a jóval szigorúbb és nehezebben megdönthető szerzői jogi utat választotta a düsseldorfi perben.
Csakhogy az elmúlt hét évtizedben a Stratocaster forma annyira általánossá és az egyetemes popkultúra részévé vált, hogy bár a származásával minden gitáros tisztában van, a piac teljesen természetesnek vette, hogy szinte minden gyártó kínálatában szerepel egy „strat” jellegű modell – persze saját fejformával és finom, de érzékelhető egyedi módosításokkal. Ennek a látszólag teljesen megnyugodott, konszenzusos piaci környezetnek a vizébe dobott most egy hatalmas kavicsot a Fender azzal, hogy az iparművészeti alkotás koncepciójára hivatkozva a düsseldorfi bíróságon felborította az évtizedes status quót.
Folytatás rövidesen.